Mi van a tréningeken túl? Engem ez a kérdés indított el a szupervizorrá és a coach-csá válás útján.

Gyógypedagógus vagyok, erre vezetem vissza, hogy szakmai identitásom szerves része a személyközpontúság és a fejlesztő attitűd. Az elmúlt kilenc évben pedagógusok szakmai támogatásával foglalkoztam, ebből hét éve egy civil szervezet munkatársaként pozitív fegyelmezés tréningeket tartok pedagógusoknak. Ez alatt az időszak alatt több száz pedagógussal dolgoztam együtt az óvodától a szakiskoláig, a köznevelés minden színterén.

Sok évnyi iskolafejlesztési és tréneri tapasztalat után tisztában voltam vele, hogy a változás támogatása igazi érzelmi hullámvasút, és láttam az addig alkalmazott módszerek korlátait is. A tréning kiváló eszköz akkor, ha célzott készség- és képességfejlesztésre van szükség, ugyanakkor a saját szakmai gyakorlat specifikumai és az egyén elakadásai csak az egyes tréningfeladatokhoz kapcsolódóan jöhetnek elő, nincs lehetőség ezeket mélységében feldolgozni, ezért olyan módszert kerestem, ami hatékonyabban támogatja a személyre szabott, egyéni igényekhez igazodó fejlődési utat.

Tréneri szerepemben mind a mai napig szenvedélyesen szeretem a csapattá formálódás és közös tanulás élményét, szupervizorként a másikra való odafigyelést, a közös keresgélést és az érzelmi mélységet, coachként pedig ennek a kettőnek a dinamikusan változó egységét. Azt szoktam mondani, hogy nekem van a legjobb, legérdekesebb munkám a világon: nincs két egyforma élethelyzet, szakmai nehézség vagy szakmai életút, ezért minden alkalommal izgatott kíváncsisággal vágok bele a közös munkába, legyen szó egyénekről, csoportokról vagy csapatokról. Ma már nem azt keresem, hogy mi van a tréningeken túl, hanem azt, hogy mi van a tréningek mellett, és mikor melyik keretrendszer a leghatékonyabb.